„Tudod mennyibe került az autójuk?”

Úgy néz ki, hogy nem a CO₂ kibocsátásunk volt az egyetlen téma, ami szúrta Norcy szemét, mert tegnap egy újabb gondolatébresztő eszmefuttatással lepett meg bennünket:

Valószínűleg minden nemzet minden gyermeke büszke arra ahová tartozik és talán még kérked is azzal, hogy milyen nagy dolgokat vittek végbe a múltban honfitársai, hiszen mi mást is tanítanának neki élete kezdetén? … Aztán ahogy kezd felnőni és egyre magasabbról, egyre többet lát a Világból, úgy alakul ez át benne egy árnyaltabb dologgá.

Valahol így van ez a villanyautózással is. Régen Én is – mint valószínűleg mindenki más is, aki ezt a cikket olvassa – meg voltam őrülve néhány autótípusért. Micsoda formák, ötletek, sebességek és lóerők! Majd valamikor a 2000 évek környékén már láttam pár olyan műsort, melyben „elvetemültek” átalakítottak szép, régi autókat elektromossá és mondogatták, hogy ez milyen jó dolog – nem igazán hittem nekik, de valahol ott maradt a fejemben ez a gondolat, hogy milyen jó lenne konnektorról „tankolni” és áramot termelni egy patakból egy kis vízerőművel, vagy egy dombra tett szélkerékkel, esetleg napelemmel.

Egészen 2016-ig csak hagyományos autóban ültem, semmi más tapasztalatom nem volt. Ekkor bementem egy használt autó kereskedésbe és egy korában eladott, kis, vidéki telek árából (4,4 millió forint) vettem egy 2011-es Nissan Leaf-et 40 ezer km-rel. Akkor vezettem először villanyautót, és azonnal megtetszett. Egy pillanatig nem hiányzott a motorzaj, a váltogatás hiánya, a töltögetés sem zavart és jó volt látni, hogy a gyorsításra használt energiának akár a harmada is visszatöltődik az akkuba amikor lassítok. Eredetileg azért vettem, hogy majd én azzal ingázzak be minden munkanap Budapestre – ami oda-vissza egy 80-100 km-es út naponta – ám hamar azon kaptam magamat, hogy azon vitázunk a feleségemmel, hogy ki menjen ma az imádott villannyal és kinek marad meg a hagyományos. Pedig jellemzően otthon töltöttem, de ha épp szabad volt, akkor beálltam pár töltőre, kiírtam a telefonszámom, és mindig siettem vissza, hogy amint befejeződik a töltés már menjek is a töltőről. Így visszanézve milyen naív is voltam, hogy ezt mind teljesen őszinte lelkesedéssel kezdtem el mesélni mindenkinek! Úgy hittem, hogy az emberek majd elgondolkoznak azokon, amit mondok és együtt örülnek velem, mint ahogy a többi villanyautós is, akivel találkoztam. Ám nem ez történt.

Mikor először mondtam bent a munkahelyen azt, hogy második autónak egy Leaf-et vettünk, akkor még volt pár ember, aki lelkes volt, mert „végre egy jó japán autó”! Jöttek, megnézték, kipróbálták és már majdnem tetszett is nekik, amikor pár perc múlva szépen beindult az „immunrendszer”, az a védekező mechanizmus, aminek mindig, mindent alá kell támasztania vagy le kell gyűrnie. Mert ugye az, ha látsz valakinél egy „jónak tűnő” dolgot az két irányba indíthat el: vagy azonosulsz vele és esetleg tervbe veszed azt, hogy Te is beszerzel valamikor egy hasonlót, vagy elveted ezt a dolgot és alátámasztod magadnak, hogy valamiért ez a helyes döntés és a másik meg nagyon nem az. Viszont mivel MINDEN villanyautó lényegesebb drágább „játékszer”, mint egy hagyományos, így a legtöbb ember inkább ez utóbbit választja.

Nem hiszem, hogy van olyan villanyautós, aki még nem kapta meg azt, hogy „mi lesz, ha lemerül”, „ezzel nem tudsz elmenni bárhová”, „drága lesz az akkucsere”, és egyéb kedvességek a „miért nem vettél inkább egy…” kezdetű mondatokról már nem is beszélve. Tudom én, hogy „ezért az árért már több RENDES AUTÓT is lehet kapni”, de a hagyományos autó az nem villanyautó. Hasonlít rá és össze lehet vetni bizonyos dolgait, de valahol minden egy kicsit sántítani fog, ám az emberek fejében a villanyautó jelenleg csak egy „nagyon drága, tökéletlen játékszer” és nem pedig egy „jobb autó”.

Egy villanyautó vagy drága, vagy még annál is drágább, viszont amint elkezded használni, akkor jellemzően „megfertőz”, és soha többé nem vágysz már vissza egy hagyományosba. Megismersz egy új világot, megszokod a kényelmét, nyugodtabb leszel a legnagyobb dugóban is, mert nem ketyeg melletted az alapjárat, és nem érzed tudat alatt azt, hogy feleslegesen jár a motor. Egy hagyományos autóhoz képes fillérekbe kerül a fenntartása – esetemben ezért volt az, hogy a sok kilométer ingázás, sok parkolási díj, utazási idő, tankolás, BKV bérletek meg szervizeket számolva még otthoni töltés mellett is 2 év alatt megtérült a Leaf ára! Természetesen, öregszik az akku és már nem megy el 130km-t, viszont én sem úgy vezetek már, mint az elején. Tudom jól, hogy ha már kevés van az akkuban, akkor kicsit lassabban megyek és így eddig még nálam soha nem volt olyan, hogy bármiből is „kifogyott volna az akku” az elmúlt 120 ezer km alatt, amit villanyautóval tettem meg.

Az igazi vízválasztó viszont az életünkben egyértelműen az a pillanat volt, amikor 2019 elején eladtuk az utolsó hagyományos autónkat, és azóta már csak villannyal közlekedünk MINDENHOVÁ. Itt már nem lehetett „letagadni”, mindenki észrevette és ez a lépés olyan szinten kiverte a biztosítékot a legtöbb embernél, hogy azóta kerülöm azt a témát, hogy mivel közlekedünk. Sosem hittem volna, hogy ezzel a lépéssel ennyi ember számára leszek egyik napról a másikra „őrült”, még olyan kolléga is volt, aki azóta nem szól hozzám, mióta meglátott egy villanyautóban!

De honnan eredt a cikk címe? Ezt a mondatot anyósom hallotta egy hozzánk közeli közértben és szerintem mindennél jobban leírja a magyar valóságot. Tény, hogy egy villanyautó árából már sok mindent lehet venni, de mégis ez a kérdés egyben kifejezi azt, hogy a legtöbb embernek a valódi szakmája a megfigyelés, kibeszélés, információk szivárogtatása anélkül, hogy bármi érintettsége / valós tapasztalata lenne a témában. Ez sokkal könnyebb dolog ahelyett, hogy a saját életüket néznék / javítanák meg / tennék jobbá – fontosabb, hogy a másik miért / miből vette azt, amit én nem vennék / nem tudok megvenni. Ez bizonyára érdekes és fontos, miközben meg milliók költik a pénzük nagy részét italokra, dohánytermékekre, kávéra, édességre, …stb. olyan dolgokra, melyek nélkül szintén lehetne élni, csak nincs „hírértéke”.

Az irigy, pletykás, konzervatív nemzetek sorát gyarapítjuk, miközben tökéletesen meg tudjuk találni a válaszokat a „miért ne” kérdésekre és egy életet tudunk szomorkodni / haragudni a múltban történt események miatt. A „miből vette” részt nézzük és nem azt, hogy „legalább ő nem füstöl az orrunk alá”. Olyanok vagyunk, akik ha szemetelnek, és valaki ránk szól, hogy ne tegyük, akkor megverjük, vagy azzal érvelünk, hogy már volt ott szemét, és amúgy is XY sokkal többet szemetel. Keressük a kifogásokat, tologatjuk a határidőket, felállítunk irreális elvárásokat csak azért, hogy nehogy megveregessük véletlenül a vállát és meggondolatlan őszinteséggel azt mondjuk: „Tök jó dolog, hogy Te ezt meg tudtad tenni!”

Folyamatosan látni cikkeket, amik harsogják, hogy „sokkal károsabb a villanyautó, mint…” holott tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be őszintén, hogy hány ember veszi meg csak azért „A” terméket a „B” helyett, mert az „A” az kevesebbet szennyez? Vagy olvassuk, hogy „a villanyautókkal nem lehet 1000 km-t menni egyszerre”, és nem gondolunk bele, hogy évente hány napon is megyünk napi 100 km felett?
Nem kényszerít szerintem senki jelenleg arra embereket, hogy villanyautót vegyenek hagyományos helyett, de ha mégis valaki egy ilyen vásárlás mellett dönt, attól még nem lesz sem rosszabb sem jobb. Próbáljunk meg egy kicsit túllátni a jelenen, a megszokotton és megkérdőjelezni minden meglévő szokásunkat, hogy tényleg kellenek / szükségesek / hasznosak? A gondolkozás még nem kötelez tettekre, ám a meggondolatlan tetteknek ugyanúgy lesznek következményei, mint a halogatásnak.

Remélem megélem még azt a kort, amikor nem a múltunk miatt kellene büszke embernek lennem, hanem a jelenünk miatt. Talán még azt is láthatom majd, mikor mindenki rájön arra, hogy tényleg „egy csónakban evezünk” – ami a Föld – és mikor ez a csónak lyukas valahol, akkor nem nyugtatjuk magunkat azzal többé, hogy nem alattunk van a lék.

Villanyautósok