Az utóbbi hetekben a hazai hírekbe két sikeres, ipari méretű zöldhidrogén előállító projekt zárása is bekerült. Ezért is, de a közeljövőben várható drasztikus változások miatt is fontosnak tartjuk, hogy aktuális helyzetjelentést adhassunk arról, hol is tart, merre is néz a magyar zöldhidrogén ipar. Ebben egy igazi bennfentes volt a segítségünkre: a kérdéseinkre Gidai Olivér, a Ganzair Kft. ügyvezető tulajdonosa válaszolt. Május elején két hazai hír is befejezéshez közeledő zöldhidrogén beruházásról szólt, a Bükkábrányi Energiaparkban készülőt meg is néztük. Azt is elég gyakran megírjuk, hogy a világban hol, milyen elképzelések mentén tervezik ezt a zöldenergiát majdan beépíteni az energiamixbe, és hogy lesz-e belőle minden efféle problémák megoldókulcsa Spanyolországtól Németországon és az íreken át Ausztráliáig és Brazíliáig. De ebben a versenyfutásban nehéz magunkat elhelyezni: mégis mekkora zöldhidrogén nagyhatalom vagyunk mi valójában? Tudok olyan nézőpontból erre a kérdéskörre tekinteni, amiből az látszik, hogy egyedülállóak vagyunk. De a zöldhidrogén alapvetően egész Európában dogma, megkérdőjelezhetetlen doktrína lett, olyan, amit sikerként is tényleg mindenki a magáénak akar tudni. A tiszta hidrogénre váltást ahhoz hasonlítanám, mint amikor az iparba megérkezett a kenésmentes kompresszor: az olajkenésűt nem azért cseréli le, aki lecseréli, mert az új azonnal gazdaságosabb, hanem mert egyszerűen elindul egy ilyen trend. A hidrogénre váltás ma az első számú feladat. Míg Magyarország aktuálisan pár megawattban, pár tíz megawattban gondolkodik, Európa már nagyobb számoknál jár: ott már a gigawattok is előjönnek. Például Dániában és Németországban röpködnek az 50-100 megawattos telephelyek építéséről szóló hírek, Spanyolországról nem is beszélve. Azt viszont érdemes tudni, hogy bár az ehhez szükséges technológia kezd tömeggyártott lenni, még nincs kereskedelmi működésbe állított zöldhidrogén üzem. (fotók: Antalóczy Tibor) Magyarország Európai viszonylatban „jól áll”; gyorsan elkészült az úgynevezett fehér könyv, a hidrogéntechnológiáról és a nemzeti hidrogénstratégia. Az elsők között rendeltek magyar cégek elektrolizálókat. Partnerünk, a Burckhardt első hidrogénkompresszorai magyar projektekhez érkeztek. Az én olvasatomban ez a piaci növekedésről szól, de az így is érdekelne: mire jó, mire való egy 1 MW méretű elektrolizáló, amit Bükkábrányban beépítenek a rendszerbe? Kicsit messzebbről kezdem. Érdemes szem előtt tartani, hogy zöldhidrogén elektrolizáló berendezést régóta gyártanak ugyan, és sokat már el is helyeztek Európában, de azok szinte mind egyedileg gyártott konstrukciók. Amiről manapság a versenyfutás szól, az a tömeggyártásra váltás útja. Mindenki ezt keresi. Régebben 5-50 kW, majd 100-200 kW volt a standard blokkméret, majd ez 1 MW-ra változott. Ha ma bárki felkeres egy elektrolizáló gyártót, akkor az 1 MW a tipikus egység. Egy, három és öt megawattos már rendelhető, dolgoznak az 5 MW-os tömeggyártásba engedésével, és tervezik a 10 MW-os konstrukciót. Természetesen vannak megoldások, lesznek gyártók, akik az 1 MW alatti méretben is kiszolgálják az igényeket, de a gyártási méretben ez az iparág már csak felfelé lépdel. Azért is, mert a teljesítményigények folyamatosan nőnek, de azért is, mert egy 50 vagy 200 kilowattos elektrolizálót éppen úgy három-négy hónap megépíteni és előállítani, mint az egy megawattost. A Szegedi Egyetemmel közösen egy 50 kW teljesítményre képes, kísérleti elektrolizáló köré építünk egy hidrogéngyártó üzemet, amit egy kisebb napelemparkhoz, tehát nagyjából egy kkv energiaszinthez méretezünk. Vannak a százmilliós projektek, míg a tömeggyártott egy megawattos pedig másfél-kétmillió euró között érhető el a piacon. Az 5 MW-os teljesítményre képes egység 5,5-6 millió euróba kerül. Ezzel csak arra utalok, hogy a gyors, intenzív piacfejlődés a nagyobb egységek gyártására koncentrálva történik meg, mert maguknak a nagy gyártóknak nem éri meg pepecselni a vonal alatti méretekkel. Az igények is ebbe az irányba mutatnak, mert a hazai egy megawattos projekt is az ottani, még bővítésre váró napelempark túltermelését, túláramát fogja hasznosítani. A meghatározó olaj- és gázipari vállalatok a zöldhidrogéntermeléssel (például 5-10-20 MW méretű hidrogéntermelő kapacitások telepítésével) a cégük károsanyag kibocsátását csökkentik megfelelve az európai uniós előírásoknak. Például úgy, ahogyan Ausztriában az OMV teszi: nem áramtermelési céllal, hanem hogy a saját fosszilis üzemanyagait hidrogénezve dekarbonizáljon. Az 5 MW-os egységeket gyártó amerikai Plug Power számításai szerint akár a következő évtizedre is, évente, csak európai felhasználásra 180-200 darab egységet fognak megrendelni. Az eredeti kérdésre visszatérve: abban vagyunk elsők, hogy a magyarországi ipari méretű zöldhidrogén projektekbe az első standardizált, tömeggyártott európai elektrolizáló rendszer épült be. Ha ennek a karbonmentessé tehető energiagazdálkodásról szóló egyenletnek a másik oldalára átnézünk, akkor a nem óriás, nem multi hátterű cégek részéről inkább a tanácstalanság érzékelhető. Azért is, mert például az sem általánosan ismert, hogy mekkora méretű és profilú cég esetében mikor éri meg az egész zöldhidrogén témába belekezdeni. Én egy-két évig még az ipari nagyberuházóknak engedném át ezt a terepet. Egész egyszerűen még meg kell tanulni jól megépíteni és jól hasznosítani ezeket a rendszereket. Maga az elektrolizáló a hidrogéntermelési rendszerben egy viszonylag egyszerű berendezés, de a víztisztítással, a kompresszorral, a változékony megújuló energia betáplálással és a hidrogéntárolással, a „palackozással”, adott esetben villamos energiává való visszaalakítással egyben meglehetősen bonyolulttá válik – nem utolsó sorban azért, mert még nincs ebben elég tapasztalat, gyakorlat és rutin. Maga a zöldhidrogén piac például még be sem indult. Sőt: maga a zöldhidrogén termelés sem jár a kereskedelmi méret közelében – ha úgy tetszik: „a gáz még nem indult el a csőben” – és ennek is ki kell még alakulnia. Leginkább ezért nem tartom célszerűnek, hogy egy kkv, magánbefektetőkkel egy éven belül belevágjon a hidrogéngyártásba, hacsak nincs erős környezeti elkötelezettsége és persze anyagi erőforrása. Be kell látni, hogy egy MOL vagy egy MVM működésébe jobban illeszkedik a kísérletezés, költséget is könnyebben allokálnak. Nekik is megéri, mert megtanulják, a piacnak is, mert sokat lehet majd az ő példájukból tanulni. A hazai projektek gyakorlati tapasztalatokkal fognak szolgálni, mind a beszállítóknak, mind a beruházóknak fontos információkkal a jövőbeli fejlesztésekhez a konkrét K+F célokon kívül. Bükkábrányba a Ganzair szállította a technológiát, ezért érdekel: lehet-e egy ilyen, első beruházást máris a megtérülés felől elemezgetni? Lehet, csak szerintem nem érdemes. Ott tart ez az ágazat, mint amikor Elon Musk megjelent a Teslával az autópiacon. Mi lenne most a világgal, ha tényleg az alapján vontak volna mérleget a befektetők, amit az első széria megjelenésekor a szektorban lekicsinylően Musk fejére olvastak? Hogy túl drága, megtérülhetetlen beruházás, irracionális technológia, pénztemető a gyártósor, és ha nincs töltőhálózat, akkor az akkumulátorral mégis mit akar, miközben még az autó ajtaja is leszakad. Azt gondolom, hogy az első 8-10 zöldhidrogénes projektnél a megtérülési időket és paramétereket számolgatni nincs igazán értelme. Nem azért, mert „nem számít, költsenek rá bármennyit!”, hanem mert nagyon sokba fog az még kerülni, hogy a zöldhidrogén gyártás és hasznosítás gördülékennyé váljon. De megéri ebbe minél hamarabb beszállni, mert ez a technológia annyira előrehaladott, az innováció és a fejlődés pedig olyan gyors, és annyira sok akár európai uniós -, akár állami szinteken is befektetés, hogy az már nem kérdés, hogy „ez az ügy célba fog érni”. Érdemes azon elgondolkodni, hogy az egyébként hagyományos, fosszilis energiaforrásokkal jól ellátott Kirgizisztán miért akar minél gyorsabban egy kis, komplett zöldhidrogén rendszert építeni. Nem a repertoár bővítése miatt, hanem mert gyorsan meg akarják érteni, hogy mi történik. Nem várják meg, amíg a 10 MW-os rendszer ára 5-6 millió euróig esik, hanem berakják azt a 10-12 milliót, amibe az ma kerül, mert így időben fel tudják mérni, hogy majd mire lehet szükségük. Én úgy látom, hogy a mostani beruházásokra elköltött pénz egy része tanulópénz, ipari kutatás-fejlesztési költség. A Ganzair az első ilyen projekten, ahol beszállító és aztán problémamegoldó szerepet is vállalt, százmillió forint feletti bevételkieséssel zárhat. Mindezek ellenére, sőt: mindezek miatt a terméktervezésre is költünk mintegy 50-80 millió forint értékben, a saját termékünk hazai tömeggyártás előkészítése szintén invesztíciót igényel, hogy majd ahhoz, hogy az első saját elektrolizálónkat legyárthassuk, további egymillió eurót befektessünk. Ezen az úton lehet csak előre jutni. Erről a saját gyártásról még nem hallottam. Beavat a részletekbe? Tulajdonképpen ez is levezethető a méretnövekedésekből. Az 1 MW méretű elektrolizálót a Plug Power hosszabb távon már nem fejleszti. Egyszerűen kinövik ezt a méretet: a megrendeléseik az 5 MW-ra fókuszálnak. A Ganzair ezen a területen többéves együttműködési, technológiai tapasztalattal a háta mögött, így gyártóként léphet be ebbe a termékkategóriába; a közös tapasztalatokat hasznosítva saját fejlesztéssel is. Ősszel már szeretnénk is a termékkel koncepcionálisan elkészülni és a gyártást előkészíteni. A fejlesztésünk a termék olcsóbb gyárthatóságára koncentrál, illetve egy optimalizált termékdesignra. Már van elképzelésünk, hogy a jelenlegi első konstrukciótól eltérően például a víztisztítót, szellőztetést, hűtést-fűtést, modularitást, szerelhetőséget stb. hogyan lehet költségoptimalizálni. Mivel a kompresszor világból jövünk, azt is tudjuk, hogyan és hol lehet, illetve hol érdemes fejleszteni és költséget megtakarítani ezen a területen, és így tovább. Az a cél, hogy a most 1,2-1,5 millió eurós önköltséget 7-800 ezerre le tudjuk vinni, ami, ha a tömeggyártás elindul, egy-két év után még tovább is csökkenhet. Míg az egyedi egységek gyártási volumene évente 5-6 egység, addig sorozatgyártásnál évente 25-50 berendezéssel is lehet tervezni. Ehhez a jövőképhez közgazdasági oldalról egy tényezőnek biztosan meg kell még érkeznie: a zöldhidrogén árának is versenyképesen alacsony szintre kell süllyednie. Ez most nem így van: a WoodMac 2021 végén azt prognosztizálta, hogy a világ 2030-ra ér el oda, hogy az aktuálisan 5 dollár per kilogrammos termelői árhoz képest több regionális piacon is elérhető lesz az 1 dolláros egységár. A tempó azóta kicsit gyorsabb célba érésre utaló jeleket generál, de az nem változott, hogy a piacon azt kell tudni mondani, hogy üzletileg is előnyös, ha nem szürke vagy kék, hanem zöldhidrogént vesznek az ügyfelek. Ettől mennyire vagyunk? Az egy dolláros szint elérése, a „célra tartás” folyamatban van. Ha gonoszkodok egy kicsit, akkor a fúziós energiával kapcsolatban érdemes azt felidézni, hogy 30 éve is azt mondták a tudósok, hogy 30 évre vagyunk a hasznosításától, és most is ezt mondják. Ehhez képest a zöldhidrogén fejlődése elképesztő sebességgel zajlik. Azt, hogy a szürke hidrogén zöldre váltása meg fog történni, nem kérdés. Az még igen, hogy mikor. De a változásnak az biztos jelzése, hogy a nagy, hagyományos hidrogéngyártó cégek komolyan foglalkozni kezdtek a zöldhidrogénnel, mert azt látják, hogy az előállítási költségek hamarosan ezt a váltást lehetővé teszik. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy ez az irány látható legyen: a zöldhidrogén gyártási költségei a technológia oldalon évek óta zuhanórepülésben vannak. A kompresszor ára néhány év alatt feleződött, és a most üzembe álló rendszerek néhány éven belül harmad áron felépíthetők lesznek, ha nagy sorozatban készülnek. Őrült tempó van, és ez a folyamat egyre messzebbről is egyre tisztábban látszik. Arra tennék föl nagy téteket, hogy nem kell már 2030-ig sem eljutni ahhoz, hogy ez a piac meghatározóvá váljon az energetikában és minden olyan területen, ahol a hidrogén felhasználható. Mi lesz az a cégméret és technológiai spektrum, amiben a zöldhidrogén megjelenik, megjelenhet? Nagyon sok helyen használják. Például hétköznapi példaként margarin előállításához használják a hidrogént meg persze a vegyiparban sok helyen, petrolkémiában nagy mennyiségben. Jelenleg a földgázból nyerik ki a hidrogént jelentős széndioxid lábnyommal, és azt a nagyipar használja. És a zöldhidrogén előretörésével már azt nézik egyre többen hogyan lehet ezzel a széndioxid kibocsátási problémát kezelni. De technológiai előnyök is szóba jönnek, például cementgyártasban 900 fokon égetjük ki vagy akár mintegy kétezer Celsius-fokon. Nemrég megkeresett egy cég azzal, hogy van napelemparkja és arra kíváncsi, hogy ha a túláramával – amit nem tud az országos villamos rendszerbe betáplálni mert mindenkinek többlete van – hidrogént gyártana, akkor a zöldhidrogénnel mennyivel gyorsabban tudja kiszárítani a homokját, magasabb hőmérsékleten. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ha még nincs is készen a technológia sor, de azt már a cégek nézni kezdték, hogy hogyan fogják tudni ezt hasznosítani. A piac készül arra, hogy fölvegyék ezeket a hidrogéneket. Az Akvamarin projekt pedig éppen arról szól, hogy Magyarországon már ma elvárás az újonnan beépítendő gázturbinák és motorok esetében, hogy 5-10 százalékos hidrogén bekeverést elbírjanak – ezzel is, rendszer szinten csökkenthetővé téve a károsanyag-kibocsátást. Mikor jutunk el oda, hogy egy lakótelep, egy ipari park ebben fantáziát lásson? Öt évnél hamarabb meg fog ez történni szerintem. De ezt a kérdést is érdemes rendszerben szemlélni! Úgy például, hogy ahhoz, hogy egy ipari park egy ilyet megvegyen, ahhoz neki először is zöldáram kell. Ennek érdekében kialakulnak majd az olyan típusú barterezések, hogy a telepített napelemparkokat, a szélparkokat bekötik majd a hidrogéngyárba, ami mellett ott lesz az üzemanyagcella és a hidrogéntároló is. Mivel ennek a technológiának többek közt robbanásbiztosnak kell lennie, inkább arra fogadnék, hogy az ipari területeken lehet ez a konstrukció ideális, nem pedig a lakóövezetekben. Az ipari parkok üzemeltetői közül már akadnak ma is érdeklődők, akiket az érdekel, hogy mikor jutunk el odáig, hogy a sziget üzemmód már megérje, hogy a részben vagy egészen önellátóvá válással a saját kockázatát csökkentve befektessen. Szegeden, a Naturtex esete az egyik kedvenc példám arra, hogy mi minden járhat a cégek fejében ezügyben. A lakástextil termékek piacának meghatározó gyártójának van saját napelempark projektje. Már most arról kérdeznek, hogy mikor tart ott az elektrolizáló, hogy az ő méreteikre szabva erre álljanak át, mert nem messze tőlük fut egy földgázvezeték – és már elkezdtek tárgyalni a földgázszállítóval, hogy milyen paramétereket kellene teljesíteniük ahhoz, hogy abba a megtermelt hidrogénjüket betáplálhassák. Tovább boncolva ezt a kérdést, nem lehet elmenni amellett, hogy a zöldhidrogénből áramtermelés gondolatata az alacsony szintű hatékonyság miatt sokak számára nem tűnik többnek rossz irányválasztásnál. Ez egy nagyon rossz megközelítés. Nem azért, mert régen 35 százaléknál tartottunk, ma 45-50 százalék a normális hatékonyság, amivel az új üzemanyagcella dolgozni tud, hanem mert a fejlesztési spirálból az olvasható ki, hogy itt még ennek egyáltalán nincs vége. Az elméleti kutatások a 60 százalékos határ átlépését boncolgatják. Ha a veszteséghőt visszanyerjük és hasznosítjuk, máris 70-80 százalék lesz az összhatásfok az üzemanyagcelláknál – és 80-90 százalék a hidrogén üzemű gázmotoros áramfejlesztőknél. És ehhez a kérdéskörhöz az is hozzátartozik, hogy ezek a korrekciók nem csak az aktuálisan új rendszerekre, hanem a már telepítettekre is alkalmazhatók; ezért is jó a standardizálás. Nem csak azért hibás az elemi hatásfokba kapaszkodni, mert egy gőzmozdony 5-6 százalékra volt képes, egy régi technológiát használó gázerőmű 30-35 százalékra, ami viszont „ugyanúgy semmi” a fejlesztésekkel 60 százalékig felhúzott kombinált ciklusú (ccgt) gázerőművekhez képest vagy a gázmotoros, gázturbinás fűtőerőművek téli 90 százalékos összhatásfokához képest, hanem mert ez a méricskélés egydimenziós gondolkodást tükröz. Más szempontok is vannak és érdemes rendszerben gondolkodni! (fotók: Antalóczy Tibor) Például az is fontos, hogy a hidrogén a 85-95 százalékos hatékonyságú akkumulátorokhoz képest – amelyek rövid idő elteltével képesek az energiájukat jelentősen veszteni -, akár hónapokig gond nélkül eltárolja az energiát. Nagyságrendekkel nagyobb az energiasűrűsége (kilogrammonként 150 Wh vs. 39.000 Wh!), így sokkal, de sokkal kisebb a helyigénye, tömege, könnyebben szállítható és így tovább. Ráadásul, ahogy az egyik hazai projekt: a hidrogénégetés energetikai célja az is lehet, hogy az egyébként nem hasznosuló, széndioxid mentes energiatöbbletet – amit tehát egyébként „kidobnának” – tárolja el a rendszer bármikor újrahasznosítható energia formájában. Ezzel egy napelempark például akkor is képessé válhat tartani a szerződött termelési menetrendet, ha netán az időjárás előrejelzés tévedett és egyszer naposabb, máskor felhősebb az idő az előre jelzettnél. Nehéz ezt is beárazni, de ma már a magyar energiatermelési mixben minden napsütéses napon megjelenő túltermelési „csúcsok” csillapítása jelentős szabályozási és rendszerirányítási többletköltséget generál; szóval ez a kérdéskör tényleg sokkal összetettebb az elemi hatásfok mutatónál. Van arra kalkuláció, hogy a Ganzair a következő években mekkora piacot akar-tud ellátni? A következő öt évben a hazai piacon sok száz MW és néhány GW közötti potenciális beruházásméret körvonalazódik. Hosszú távon ez persze változhat, de Dániában ma egy építeni kezdett telephely 1 GW méretű. A Burckhardt nemrég egy nagy gázgyártóval tárgyalt, ahol az hangzott el, hogy ha tudja tartani az árakat, akkor 150-200 berendezést is vennének a következő években tőlük. Ekkora mennyiségeket jelenleg egyetlen gyártó sem tud egyedül legyártani. A Ganzairhez hasonló méretű és missziójú cégből Európában legfeljebb fél tucat van. Ha a siker ennyire nyilvánvaló, ahogyan mondja, miért csak ennyi? Európában a Thyssen és a Siemens elviszik jórészt a legnagyobb megrendelőt: Németországot. Oda a Plug Power is nagyon nehezen tud belépni. Vannak kínai szereplők is, de nekik – legalább is jelenleg – még nincs nagy jelentőségük, az ausztrálok pedig egyelőre az otthoni megrendelésekkel sem bírnak. A Plug Power a két nagy után következik, mint a legfontosabb piaci szereplő itt Európában, akik aktív értékesítéssel hamar beléptek az európai piacra. Eljutottunk arra szintre, hogy a Plug nemcsak, hogy az egy megawattos berendezések gyártását és fejlesztését bízta részben ránk, de a leterheltségük miatt az általuk nem elég gyorsan kiszolgálható igényeket is hozzánk irányítják. Ezzel együtt sem állítom, hogy a zöldhidrogén előállító berendezés gyártás olyan bonyolult vagy nehéz lenne, ami igazolná, hogy 5-6 hozzánk hasonló cég van csak Európában. Bár az igaz, hogy az ipari pneumatikában és a fölgázzal, a gázkompresszorokkal kapcsolatos múltunk szilárd alapokról való elindulást tett számunkra lehetővé, így is inkább azt látom, hogy a többség – akik jellemzően a teljes folyamat egy-egy részére látnak rá – most a sült galambra várnak. Arra, hogy a gyárába bemenjen a megrendelő, és ami a tervrajzokon van, azt majd ő legyártsa. Mi az egész folyamatot átlátjuk, az első gép legyártásától kezdve addig, hogy a technológiai láncolatban hol-mit lehet csinálni, és ebben tevékenyen fejleszteni, standardizálni és gyártani akarunk. És most, amikor mindenki rászabadul majd erre a piacra, van néhány lépésnyi előnyünk. Az áramtermelés, illetve az energetikai hasznosulás a zöldhidrogén felhasználásnak csupán egy része. A vas és acélgyártásban is szinte biztosan kiváltja majd a szenet, de az ügyben nálunk, a szerkesztőségben is van vita, hogy lesz, lehet-e majd kiemelt helye a mindennapi közlekedésben, hogy a Toyota, a Honda vagy a BMW hidrogént használó autója lehet-e a jövő. Mit gondol erről? Ahogyan én látom, az autóipar letette a voksát teljesen az elektromos autó mellett. A személyautóba tankolt hidrogént én kissé a periférián látom – sok más mellett azért is, mert az egy, a villanyautónál sokkal összetettebb, olyan hibrid technológia, ahol az üzemanyagcellából kinyert energia egy akkumulátort tölt, majd villanymotort hajt, ami viszont az autó árát feljebb srófolja akkor is, ha így kevesebb akkura van szükség. Persze előnyei is vannak pl. téli üzemben a fűtés problémája, újratöltési idő távolsági utak esetén stb. Azt inkább el tudom képzelni, hogy azok a kísérletezések beérnek és népszerűvé válnak, ahol személy vagy tehervonatban, repülőben, hajóban vagy kamionban használják a hidrogént. Van arra vonatkozóan már becsült számítás, hogy 50 hidrogéntöltő állomással lefedhető Magyarország – ha a hidrogént a teherautókba kell csak tankolni. Ezt minden további feltétel nélkül el tudom képzelni. Mi biztosítja, hogy végül sikerrel végződik ez a misszió? Valójában leginkább a jelenlegi kihívások. Rengeteg buktatón van ezen az úton. De az nem véletlen, hogy Európa a zöldhidrogén fejlesztések epicentruma, mert kiderült, hogy ha az oroszok mégis elzárják a gázt, ha a holland és a norvég mezők kiürülnek, ha az LNG piac kifeszül, akkor nincs nagyon más ennyire előkészített alternatíva. Lehet nagyokat gondolni a fúziós energiáról meg az új típusú kis atomerőművekről, de ezek nagyon messze állnak attól, hogy valóban a megoldást jelentsék egy-egy ország számára. Lehet a biomasszáról és bármilyen más zöldenergiáról is kimerítően értekezni, de előbb-utóbb mindenki visszajut a hidrogénhez és rokonaihoz, mint a metanol, ammónia, amikbe ma már a legtöbb pénzt és energiát fektetik, hogy sikeresen célba érjen. Itt tartunk, ez a kérdés már eldőlt. Szabó M. István Google hírek iratkozz fel! Heti hírlevél iratkozz fel! Kővédő fólia védd az autód!
