Lehet-e okosabb egy közgazdász egy tudósnál?

2022-ben járunk. A Föld túlnépesedett és szennyezett, az erőforrásait feléltük, a bioszféra összeomlott. Ebben a világban a megélhetés oly mértékben drágult meg, hogy csak a gazdagok engedhetik meg maguknak a kényelmes otthont, a tiszta vizet, és a természetes ételeket. Az éhező tömegeket egy óriásvállalat, a Soylent Industries látja el élelmiszerrel. Már ha a bizonytalan eredetű „zöld szója” nevű terméküket, amely az emberiség legfontosabb tápanyagforrásává vált, egyáltalán élelmiszernek lehet nevezni.

Ez az 1973-ban bemutatott Zöld szója (Soylent Green) című amerikai disztópikus sci-fi alaphelyzete, a film cselekménye pedig egy nyomozás, melynek végére a Charlton Heston által alakított nyomozó felfedi a szörnyű titkot: a zöld szója emberekből készül.

Kép: MGM

A 21. században egymást fogjuk enni?

A film jövője a mi jelenünk, éppen ezért a szupermarketek élelmiszertől roskadozó polcai mellől nézve ma már furcsának hathat a borúlátása, pedig a Zöld szója című alkotás korának gyermeke.
A hatvanas és a hetvenes évek egyik meghatározó élménye volt ugyanis a túlnépesedéstől, az ökológiai katasztrófától, és az erőforrások kimerülésétől való egzisztenciális szorongás, melyhez a korabeli tudományos diskurzus is jelentős mértékben hozzájárult.

Ennek a diskurzusnak az egyik kiemelkedő fontosságú eleme volt „A növekedés határai” című jelentés. A Római Klub által publikált anyag számítógépes modellezés segítségével vizsgálta azt a kérdést, hogy a népesség és a gazdaság exponenciális növekedése milyen hatással jár egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. Az eredményeik rendre azt mutatták, hogy „korlátozva lesz a világrendszer jövőbeli növekedése, és aztán összeomlik egy lehangoló, kimerült létbe”.

A jelentés által vizsgált egyik központi fontosságú kérdés volt a nem megújuló nyersanyagok készleteinek kimerülése. A szerzők megalkottak egy úgynevezett exponenciális készlet indexet, amely két értéket kombinált. Egyrészt vették a nyersanyagok ismert készleteit, amit megszoroztak öttel, hogy a még feltáratlan készletek is részesei legyenek a számításnak, még ha ez a módszer nem is tekinthető tudományosan megalapozottnak. A másik oldalról pedig figyelembe vették a felhasználás exponenciális növekedését is, így a jövőben egyre nagyobb fogyasztással számoltak, és ez alapján kiszámolták, hogy az egyes nyersanyagok mennyi időn belül merülnek ki. Az index alapján az aranynak már az ezredfordulóra, az olajnak nagyjából mostanra kellett volna elfogynia, a bauxit pár éven belül csatlakozna a kimerített erőforrásokhoz, az ipari termelésnek pedig mostanra már csökkenő pályára kellett volna állnia. A jelentés egyik kritikusa informatikai szakkifejezéssel élve jellemezte a predikciókat: garbage in, garbage out, azaz helytelen adatokból helytelen következtetések születnek.

A standard világmodell előrejelzése. Kép: The Limits to Growth

Bár maguk a szerzők elismerték, hogy a világ túl komplikált rendszer ahhoz, hogy ilyen pontosságú előrejelzéseket lehessen készíteni, ezért ők maguk az indexet nem is tekintették konkrét jóslatnak, a média mégis így interpretálta a számításokat, és a köztudatba már úgy kerültek be a számok, mint tudományosan megalapozott értékek.

A világvége-várók bibliájává azonban egy másik könyv, a stanfordi biológus professzor, Paul Ehrlich 1968-ban megjelent „A népesedési bomba” (The Population Bomb) című műve vált. A könyv erős felütéssel kezd: a világ elvesztette a növekvő számú emberiség élelmezéséért vívott harcot, és semmi sem lesz képes megakadályozni, hogy a 70-es években százmilliók haljanak éhen. Egy példát emelnénk ki a könyvből: Ehrlich elképzelhetetlennek tartotta, hogy az akkor 500 millió lakossal rendelkező India további 200 millió embert legyen képes etetni. Ehhez képest Indiának ma 1,4 milliárd lakosa van, közülük több mint félmilliárd fő számít túlsúlyosnak, és bár létezik éhezés az országban, ez az egyenlőtlenség, és nem az élelmiszerhiány számlájára írható.

A Simon-Ehrlich fogadás: a tét nem is lehetne nagyobb

Ehrlich munkássága – legalábbis bizonyos körökben – meglehetősen nagy kultusznak örvendett a 70-es években, olyannyira, hogy a stanfordi professzor a talk show-k gyakori vendége volt. Gondolatai már csak azért is hullhattak könnyen termékeny talajra, mert a könyve megjelenését követő évtizedben általános drágulás volt tapasztalható az árupiacokon. Az energiahordozók ára az olajválság miatt különösen sokat emelkedett, de a nyersanyagok és az élelmiszerek is drágultak.

A tévében éhező afrikaiakat lehetett látni, a benzinkutak előtt sorok kígyóztak, Nixon pedig arra kérte az amerikaiakat, hogy energiatakarékossági okokból vezessenek lassabban, és ne világítsák ki a házaikat karácsonykor. Nem volt nehéz tehát amellett érvelni, hogy a Föld erőforrásai kimerülőben vannak, és a világ szakadékba rohan.

A pesszimista gondolatoknak azonban akadtak kritikusai is. Julian Simon, a Marylandi Egyetem közgazdász professzora úgy látta, hogy ez az egész világvége-várás egy marhaság, hiszen a piac és az innováció a történelem során eddig még mindig megoldotta, hogy elkerüljük a szűkösségből eredő összeomlást. Simon ezért egy fogadást ajánlott az összeomlást váróknak: válasszanak ki tetszés szerinti nyersanyagokat és időtávot, majd nézzék meg, hogy az időtáv végén az adott nyersanyagok ára hogyan alakult. Ha a szűkösség valós, akkor az árak emelkedni fognak, viszont ha csökkennek, akkor a piac tényleg képes megoldani a problémát.

Ehrlich 1980 szeptemberében lecsapott a lehetőségre, és öt nyersanyagot választott ki: krómot, rezet, ónt, nikkelt és wolframot, a fogadás időtartamát pedig 10 évben határozta meg. Tíz évvel később a termékkosár ára 57%-kal csökkent, így Simon megnyerte a fogadást.

Simonok legyünk, vagy Ehrlichek?

Nincs új a nap alatt. A 70-es években drágultak a nyersanyagok, borúlátás uralkodott, majd a 80-as évekre el is felejtettük az egészet. A 2000-es években drágultak a nyersanyagok, borúlátás uralkodott, majd pár év múlva megint elfelejtettük az egészet.

A nyersanyagok, azaz az élelmiszerek, ásványkincsek és energiahordozók ára ciklikusan változott az elmúlt évszázad során. Kép: From Boom to Bust: A Typology of Real Commodity Prices in the Long Run – David S. Jacks

Most ismét emelkednek a nyersanyagárak, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, újra azok a nézetek kerültek előtérbe, amelyek szerint nincs elég nyersanyag az akkumulátorokhoz, napelemekhez és szélturbinákhoz, ezért az energiaátmenet megfizethetetlenül drága lesz, nyomorba taszítja az embereket, és kudarcba fog fulladni az egész. Egy új autó, míg világ a világ, megfizethetetlen lesz az átlagember számára „a túlerőltetett zöld átállás miatt”, és osztrák nyugdíjasok fognak megfagyni az otthonaikban, mert nem lesz sem áram, sem gáz. Kényelmes álláspont ez akkor, ha a hátunk közepére kívánjuk a zöld átállást.

Persze a legjobb, ha szuperpozíciót veszünk fel. Így például egy olajipari cég Simon nézeteit vallja, amennyiben az olajkészletekről van szó, de amint a megújuló energia nyersanyagigénye kerül szóba, máris Ehrlich oldalára helyezkedik. Vagy egy autógyártó lehet bizakodó a szintetikus üzemanyagok és az üzemanyagcella jövőbeli árát illetően, miközben pesszimista az akkumulátorokéval kapcsolatban.

-ió, -ció, innováció

Ha Julian Simon még élne, a borúlátó véleményeket valószínűleg ugyanolyan marhaságnak tartaná, mint Ehrlich téziseit. Az érvelése – melyet egy könyvben (The Ultimate Resource) is összefoglalt – röviden így hangzik: a nyersanyagok szűkössége áremelkedéshez vezet, a magas árak pedig erős gazdasági ösztönzést jelentenek az innováció számára, amely végül megoldja a szűkösség problémáját.

Az innováció különböző irányokból veszi célba a szűkösséget.

1.  A termelők új készleteket tárnak fel, illetve olyan új technológiákat fejlesztenek ki, amelyek korábban nem elérhető készletek gazdaságos kitermelését teszik lehetővé. A 2000-es években például drága volt az olaj, ami ösztönözte a rétegrepesztéses technológia továbbfejlesztését, így végül gazdaságossá vált a palaolaj kitermelése.
2. Fejlődnek az újrahasznosítással kapcsolatos technológiák. Pár éve még az volt a mondás, hogy a döglött akkumulátorokat majd el kell ásni, mert nem éri meg újrahasznosítani őket, hiszen bányászni olcsóbb. Ez mára megfordult, egyre szaporodnak az újrahasznosítással foglalkozó cégek, és inkább az a baj, hogy nincs elég elromlott akkumulátor.
3. Egyre takarékosabbak vagyunk. A 90-es években a lítium-ion akkumulátorok energiasűrűsége 120 Wh/kg körül mozgott, mára pedig elérte a 240 Wh/kg-ot. Egységnyi nyersanyagból kétszer akkora kapacitású akkumulátort vagyunk képesek előállítani.
4. Helyettesítő anyagokat keresünk. Ha például megdrágul a lítium, akkor megnövekednek a nátrium-ion akkumulátorok fejlesztésére fordított források. A nátrium a földkéreg hatodik leggyakoribb eleme, és ezerszer gyakoribb a lítiumnál. Talán véletlen volna, hogy a lítium árának emelkedésével egyidőben a CATL nátrium-ion akkumulátort tervez piacra dobni?

A nyersanyagok ciklikus termékek. Ha megnövekszik irántuk a kereslet, kell egy kis idő, mire a szükséges mennyiségű kínálat is kialakul. Az átmeneti időszakban megemelkednek az árak, ami jelzés a piac számára, hogy itt az ideje új beruházásokba kezdeni, és egyúttal gazdasági ösztönzést jelent az innováció számára. A drágaság olcsóságot okoz, az olcsóság pedig – a megnövekvő kereslet miatt – drágaságot, és kezdődhet az egész elölről. Az árak emelkedéséből azt a következtetést levonni, hogy nincs elég nyersanyag, eddig még nem bizonyult túl sikeres stratégiának, ahogyan azt a mellékelt ábra is mutatja. Sokkal jobban járunk, ha inkább arra fogadunk, hogy egy fejlesztésekben és innovációkban gazdag korszak következik, amely hozzá fog járulni az emberiség jólétének és gazdagodásának növekedéséhez.

A fogadásnak mindannyian a nyertesei vagyunk

Természetesen bőven lehetett volna olyan időtávokat találni, amikor Ehrlich nyert volna, ilyen értelemben tehát Simonnak szerencséje volt, de vonatkoztassunk el a konkrét fogadástól. A Marylandi Egyetem közgazdász professzora már nincs közöttünk, de követői megalkották a Simon bőség indexet, amely 50 alapvető nyersanyag (élelmiszer, ásványkincs, energiahordozó) árát vizsgálja 1980-ig visszamenőleg.

Paul Ehrlich (bal oldalon) és Julian Simon

Az index időbeli változását nem a dollárban mérik, hanem az órabérek globális átlagát veszik alapul, és azt nézik, hogy egy órányi munkabérből hány egységnyi termékkosarat lehetne megvásárolni. 1980 és 2020 között a termékkosár ára 52%-kal nőtt, de a bérek ezidő alatt 412%-kal emelkedtek, vagyis egy órányi munkabérért ma négyszer annyi nyersanyagot tudunk vásárolni, mint 40 évvel ezelőtt. A Zöld szója alapvetésével ellentétben nem drágábbak, hanem radikálisan olcsóbbak lettek az alapvető erőforrások.

Paul Ehrlich 90 éves kora ellenére a mai napig is aktív, és úgy véli, az emberiséget eddig megóvta a szerencse, de számára az összeomlás továbbra is elkerülhetetlennek látszik. A professzort hallgatva az embernek egy érdekes párhuzam juthat eszébe: a világvége már csak olyan, mint a fúziós energia, mindig konstans 30 évre vagyunk tőle.

Címlapkép: The Wall Street Journal

dr. Papp László (Sol Invictus)

Technológiai elemző, és a Villanyautosok.hu csapatának megújuló energiákkal, energiatárolással, illetve piaci trendekkel foglalkozó szakértője. Célja, hogy minél többek számára tegye egyértelművé, hogy a fenntartható jövő gazdaságilag is a legracionálisabb választás.